Most, hogy a teniszezés meg a kocogás már széles körben elterjedt, új őrület keríti hatalmába a tömegeket: mindenki gondolkodni kezd.

Aggodalommal szemlélem ezt a jelenséget. Néhány éve, még mielőtt kitört volna ez a divat, majdnem egy hetet szenteltem a gondolkodás elsajátítására. Megpróbáltam naponta kétszer gondolkodni, ahogyan a szakértők ajánlották. Tapasztalataim alapján figyelmeztetek mindenkit: a gondolkodás kimerítő és haszontalan foglalatosság. S amikor végül feladtam a próbálkozást, a gondolkodás még mindig sokkal rosszabbul ment, mint a fonák röptém, amely minden teniszpályán közderültséget kelt.

Ha valakit érdekelne, miért kezdtem el egyáltalán, elárulom: valaki azt tanácsolta, hogy időként tornáztassam az agyamat is. Őrült ötletnek tűnt, de hát őrült világban élünk    -     mindenki teniszezik, diszkóba jár, különféle szektákhoz csatlakozik, és közös fürdőket  vesz abban a reményben, hogy középkori stílusú fakádban majd középkori nyugalom szállja meg a lelkét.

Vettem tizenötezerért egy pár gondolkodáshoz való cipőt, meg egy fényes öltönyt, pontosan olyant, amilyent a bankok vezérigazgatói viselnek, amikor igazgatói tanácsi ülést tartanak. Aztán felkerestem a háziorvosomat, hogy megkérdezzem: nem ártalmas-e a gondolkodás az agysejtekre.

Esetem felkeltette az orvos kíváncsiságát.

- No lám, tehát gondolkodni akar?  -  dünnyögte koponyám dudorait tapogatva, olyasféle mozdulatokkal, mintha káposztát vásárolna a piacon.  -  Én ilyesmivel sohasem foglalkoztam. Az adóügyi tanácsadómat bíztam meg vele. így több időm marad golfozni.

Mivel az orvos sem bíztatni, sem lebeszélni nem volt hajlandó, végül felfogadtam egy instruktort, és ő hozzálátott, hogy megtanítson a célirányos gondolkodásra.

- Vigyázzon, sokan meg akarják majd győzni, hogy a céltalan gondolkodás hatékonyabb.  -  mondta  -  Ne hallgasson rájuk. Gondolkodjék mindig célirányosan, és így elérheti, hogy akkor is naponta kétszer tud majd gondolkodni, amikor már nem lesz miről. A célirányos gondolkodás legkorszerűbb metodikája megköveteli, hogy kiindulásként föltegyük magunknak a kérdést:      Na de hát akkor most  tulajdonképpen miről is gondolkodjak?'

- Szóval, miről?  -  kérdeztem első nap az instruktort.

Kérdésemre nagy rutinnal gondolkodni kezdett, s csakhamar előállt a válasszal.

- Mit tudom én?! Magának kell gondolkodni, nem nekem.

- Kezdjek talán arról gondolkodni, hogy miről gondolkodjak?  -  próbálkoztam, de az instruktor alig leplezett megvetéssel nézett rám.

- Ha arra vesztegeti az időt, hogy a kérdésről gondolkodjon, nem marad ideje átgondolni a választ  -  magyarázta.

Így ment ez néhány hétig, de minél jobban törtem magam, hogy valami jó kérdést találjak ki, annál szilárdabbá vált bennem a meggyőződés, hogy ez igenis fontosabb, mint a válaszon gondolkodni.

- Azt akarja nekem bebeszélni, hogy Einsteinnek kevésbé volt fontos arra a következtetésre jutni, miszerint E=mc2˛, mint föltenni valami hülye kérdést, amely erre a szédületes fölfedezésre vezette?    -    vitatkozott az instruktor.

- Szerintem   -   feleltem neki  -  ha Einstein valami más kérdést tett volna fel, arra lyukadhatott volna ki, hogy E=bk˛, és most rajta röhögne az egész tudományos világ.

- Hát jó!  -  horkant fel az instruktor. Tegyük fel, hogy a kérdés így szól: lenni vagy nem lenni?

- Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés.  És most tessék, kezdjen gondolkodni a válaszon.

Bevallom, a kérdés mellbe vágott. Percekig ültem némán, majd valami mondvacsinált kifogással hazamentem, azzal, hogy a következő alkalomra kigondolom a feleletet. Azóta sem láttam az instruktort; nem volt merszem visszamenni hozzá.

Csak azt tudnám, hogy bírt ilyen pazar kérdést kieszelni? Mi lehetett volna ebből az emberből, ha nem instruktornak áll...